INFO-FRAME Afrika Divízió

Az első előfutammal megkezdődött a 2009-es Bamakora történő felkészülés. Mivel a tűzgolyó még valahol Dakar és Koper között hánykolódik a tengeren, egy egyszerűbb 4x4-es autóval neveztünk. Éjszakai futam lévén, a gyülekező péntek délután volt a Lurdy ház parkolójában. Kicsit késve érkeztünk, a mezőny túlnyomó része már átvette az itiniereket és szorgalmasan vitte be a koordinátákat a gps-ekbe. Itt követtük el az első hibát. Ahelyett hogy kihasználtuk volna a rajtig rendelkezésre álló időt, a bamakos és nem bamakos ismerősökkel beszélgettük el az időt, így a rajt előtt csak az első pár koordinát vittük fel. A kapkodás megbosszulta magát, mint kiderült, nem ellenőriztem a gps beállításokat és rossz formátumban rögzítettük a pontokat. Az első feladat egy buszmegálló megtalálása lett volna, amit Pákozdon kezdtünk keresni. Itt még nem fogtunk gyanút, mert a helyszínen több versenyző is megjelent. Buszmegálló persze sehol. A második pontnál már gyanakodtam, olyan helyekre tévedtünk, amelyek terepjáróval is szinte megközelíthetetlenek voltak. Ekkorra már annyi időt veszítettünk, hogy az élmezőnyt már nem volt esélyünk behozni. Úgy döntöttünk, vissza a kályhához! A - vélhetően - helyes formátumban újra bevittük az első koordinátát és mintegy negyven kilométert visszamenve megtaláltuk a keresett buszmegállót. Innen eredtünk jó három órás késéssel a mezőny után.

Miután a győzelmi esélyeink elszálltak, nem forszíroztuk a tempót, kényelmesen haladtunk pontról pontra. Az útvonal - már amennyit éjszaka érzékelni lehetett belőle - szép helyeken haladt, felváltva váltogatták egymást az on- és offroad szakaszok. Az utcai gumik miatt kissé tartottunk a felázott földutaktól, de pár keresztbe forduláson kívül nem volt problémánk, egyszer sem akadtunk el. Az offroad részeken a legnehezebb a sötétben történő navigálás volt, a földutak, nyomvonalak elágazásait időnként csak sejteni lehetett. Milyen jól jött volna most a tűzgolyó kiegészítő világítása! Utunk egy része mezőgazdasági területeket elválasztó erdősávok mentén vitt, itt rengeteg állatot - nyulat, rőkát, őzet - láttunk.

Lassan véget ért az éjszaka és mi csak gyűjtöttük szorgalmasan a pontokat. Azt nem mondhatom, hogy fáradhatatlanul, mert a navigátor hajnal felé egyre ritkábban szólt, az itinier is ki-kiesett a kezéből.

Már világos volt, amikor egy olyan ponthoz értünk, amit az itinier ajánlása szerint gyalog kellett megközelíteni. Ez egy kb. harminc méter magas trágyadomb volt. Az itinier azt is írta, hogy büdös lesz. Az volt. De legalább ebből tudtam, hogy jó helyen járunk. Romantikusan gőzölgő trágyakupacok között keresgéltem a pontot, amikor találtam egy sík szakaszt, ami a trágyadomb közepéhez vezetett. Gondoltam itt átvágok. Az első lépés után süllyedni kezdtem. Ahogy merültem el a híg trágyalében, arra gondoltam, hogy valószínűleg mi vagyunk az utolsó csapat, így nem lesz aki kihúzzon a szarból (már elnézést - de a történet ezen pontján nincs helye a finomkodásnak). A navigátor meg lent alszik a kocsiban. Idáig jutottam gondolatban, amikor kicsivel térd fölött talajt fogtam. Méltóságteljesen kimásztam a trágyaléből és visszatértem a kocsihoz. Ott gatyára vetkőzve, a magunkkal hozott ásványvizzel lemosakodtam és többé-kevésbé szagmentes állapotba hoztam magam. Mivel nem volt nálam váltóruha, a verseny hátralévő szakaszát egy női nadrágban tettem meg.

Itt annyi időt veszítettünk, hogy több pont gyűjtésére már nem volt lehetőség, egyenesen megcéloztuk Bázakerettyét. Ha limitidőn (12+1 óra) belül nem érünk célba, elvesztjük a pontokat.

Az utolsó két óra legnagyobb kihívása az volt, hogy ébren maradjak. Az autópályán már nem dolgozott az adrenalin és lassan harminc órája voltam talpon. Végül a 12 órát átléptük, de a plusz egy órán belül voltunk, így pontlevonással bár, de értékelhető eredménnyel teljesítettük a futamot.

Európa

Marokkó - Mauritánia

Mauritánia

Mauritánia-Mali

Újra itthon! A 2008-as Budapest-Bamakon induló 78-as INFOFRAME csapat többszöri átszállás után este megérkezett Ferihegyre.

Helyszíni tudósítás

Ma elintéztük az autó karbantartási feladatait. Egy benzinkúton lecseréltettük az olajat és lemosattuk a kocsit. Most már nyugodtan vágunk neki a hazaútnak. Délután történt a kórházlátogatás és az adományok átadása. Az olajcsere miatt ezen nem tudtunk résztvenni, a gyógyszereket, amiket hoztunk, az Ifás csapat juttatta el a kórházba.

Estefelé meglátogattuk a közelben lévő piacot. Vettünk afrikai népviseletet. Alkudtunk. Ránk sötétedett. A piac olyan nagy és labirintuszerű volt, hogy Guide-ot kellett fogadni, aki visszavezetett a kocsihoz.

Holnap kora reggel indulás. Lehet, hogy az eredeti tervekkel ellentétben megpróbál a csapat egy lendülettel eljutni Nouakchottig. Ez 1100 kilométer plusz egy határátlépés. Meglátjuk...

helyszíni tudósítás

Az utolsó nap. Cél Bamako. Ma nem a versenyzőkkel mentünk. A kocsi és a csapat annyira telítődött porral, hogy nem akartunk lemenni a földútra. Ez már úgysem igazi off-road, gyakorlatilag ugyanúgy lehet haladni, mint aszfalton, csak közben nyeljük a port. Elég sok falun kellett ma keresztül mennünk, vasárnap lévén a legtöbb helyen vásár volt. Rengeteg ember, állat mászkál az út közepén keresztül kasul. Bozóttaxikat kell kerülgetni. Ezek a helyi kisbuszok, amelyek alul zsúfolásig meg vannak tömve emberekkel, az utazóközönség egy része a hátsó lökhárítón foglal helyet. Felül több sorban egymásra fektetve összekötözött lábú kecskék és baromfik. Hogy mikor érkeztünk meg Bamakoba, azt pontosan nem tudjuk, mert tábla az nem volt. Egyszercsak ott voltunk. Bamako sokkal kellemesebb hely, mint a mauritán főváros, Nouakchott. Színesebb, barátságosabb, tisztább. Valami csoda folytán azonnal megtaláltuk a hotelt is. Szerencsénk volt a korai érkezéssel, több csapatnak ugyanis már nem jutott hely, annyira túlfoglalt volt a szálloda. Pedig ezeket a szobákat elvileg a szervezők előre foglalták mindenkinek, ez benne volt a nevezési díjban. A célba érkezés örömét ez eléggé el tudja rontani.

Közben a szálloda parkolójában elkezdődött az autókra az alkudozás. Estére jó pár autó el is kelt, volt, amit haszonnal tudott értékesíteni a tulajdonos.

Este bementünk az Ibiza nevű szórakozóhelyre, itt tartották a díjkiosztót. A 01-es csapat ötödik, a 05-ösok nyolcadikok lettek. Ezúton is gratulálunk nekik és a többi versenyzőnek is eredménytől függetlenül. A díjkiosztó után össztánc kezdődött. A zártkörűen induló eseménybe egyre nagyobb számban kapcsolódtak be a helyi menyecskék is. A szemünk sarkából úgy láttuk, néhány honfitársunk nem tudott ellenállni a csábításnak és a mali-magyar üzleti kapcsolatok az éjszakában is virágzónak bizonyultak.

Bár a hivatalos Budapest-Bamako ezzel lezárult, a mi utunk még nem ért véget. Idomu, mauritán segítőnk szervezi a visszautat. A tervek szerint 29-én kora reggel indulunk, aznap belépünk Mauritániába és Kiffában töltjük az éjszakát. A következő nap Nouakchottig megyünk, majd másnap belépünk Marokkóban. Erre az útvonalra Idomu fegyveres biztosítást szervez. A marokkói határátlépés után a társaság szétválik és mindenki a maga útvonalán, a maga tempójában megy hazáig. Mi Tangerig tervezzük a marokkói utat, onnan pedig vagy Almera-ba, vagy egyből Genováig megyünk komppal.

A blog tehát folytatódik...

helyszíni tudósítás

Nara mellett, a szavanna közepén ért a reggel. Az előző estéről még pár mondat. Sötétedésig csak néhány, kb 20 csapat érkezett meg. A többiek 3-5 fős konvojokban, lassan szállingóztak a táborba. Megérkeztek a motorosok és a Velorex is. Nem lehetett könnyű dolguk, mert a mély nyomokban még nappal is nagyon nehéz vezetni, éjjel csak lépésben lehet haladni. A sötéttel lassan megjelentek a közelben lakó gyerekek is, némelyikük lóháton, szőrén ülte meg az alacsony arab telivéreket. Furcsa érzés volt látni, ahogyan ők bámulnak minket és a terepjáró autóinkat, mi meg őket és lovaikat. Lassan kezdett megtelni a tábor, és a hangulat is egyre emelkedettebb lett. Nem, ennek ezúttal nem az alkohol volt az oka. Inkább az, hogy magunk mögött tudhattuk Mauritániát, a katonákat, a sivatagot, a nomád arabokat és megérkeztünk a szavannákra, családi közösségekben élő, jól szervezett és rendben tartott falukban lakó barátságos emberek közé. Bár az eddigi út során úgy tűnt, mintha lenne egy ki nem mondott megállapodás köztünk arról, hogy senki nem beszél a mauritán terrorveszélyről, most érezhető volt a felszabadult érzés az emberekben. Végre nem katonák vették körül a táborunkat, hanem a környékbeliek látogattak el hozzánk, barátsággal és udvariasan. Jó érzés volt, na!

Reggel még sötétben ébredtünk, így láthattuk a napfelkeltét a szavannán. Óriási látvány, a kép sajnos nem adja vissza. El kell jönni megnézni.

Ma ismét a 05-ös QuartIt csapattal mentünk együtt. Amíg ők a versenyfeladatokat oldották meg, addig mi előrementünk és megvártuk őket. A mai út vezetés szempontjából sokkal könyebb volt, mint a tegnapi, döngölt földutakon viszonylag nagy sebességgel tudtunk haladni. Óriási volt viszont a por. Ha valaki előttünk ment, akkor kilométeres porfelhőt hagyott maga után, ha üres volt az út, akkor a saját magunk által felvert por dőlt be az utastérbe, az alvázon, a szellőzőkön, mindenhol. Segou volt a mai cél, ami a Niger partján fekszik és az ország fő turisztikai célpontja. Most éppen az öt nap múlva kezdődő Niger fesztiválra készültek, de az egész város egyébként is olyan, mintha állandóan fesztivál lenne. Éttermek, kávézók, sörözők egymás után, a Niger partján kézművesek, árusok kínálják a portékájukat. Szállodákban viszont alul vannak kalibrálva. Mi egy helyi cd-árus felvezetésével a város szélén az ötödik hotelben találtunk szabad szobát. Kedves hely volt, a falakon gyíkok szaladgáltak és a zuhanyból csöpögött néha egy kis meleg víz. Ez utóbbira nagy szükségünk volt a három napos vadkempingezés után. A mauritán alkoholtilalom után, Marokkó óta először jutottunk hideg sörhöz, ami tovább növelte a komfortérzetet. Nem kísérleteztünk a helyi konyhával, kivonultunk a gázfőzővel a hotel közösségi helységébe és egy könnyű háromfogásos konzerv vacsorát dobtunk össze.

helyszíni tudósítás

A kiffai táborban majdnem elaludtuk megint az eligazítást. Most már nyilvánvaló az a hibánk, hogy a tábori felszereléseket túlságosan is a kényelmi szempontok alapján állítottuk össze és nem vettük figyelembe az időtényezőt. Pedig a Bamako nem kis részben erről szól. Vezetsz naponta 10-14 órát, beérkezel egy táborhelyre, ahol nem mindegy, hogy 10 perc múlva áll a sátrad, vagy egy óra múlva is még a matracokat fújod. Fokozottan érvényes ez reggel, nekünk háromnegyed órával kell korábban kelnünk, mint pl. a 01-es csapatnak, ahhoz, hogy egyszerre induljunk el. Mindegy, tanultunk ebből is. A 05-ös, QuartIt csapattal együtt indultunk. Bár ők versenyzők, megbeszéltük, hogy együtt maradunk. Egyrészt kevés navigációs pont szerepelt ma az itinierben, másrészt Dél-Mauritánia a jelen helyzettől eltekintve sem tartozik a világ legbiztonságosabb helyei közé. Az út első szakasza nem tartogatott sok izgalmat, eltekintve azoktól a településektőé, amelyeken áthaladtunk. Elképesztő nyomor, aminek a hatását csak fokozza, hogy az országút ilyenkor leszűkül egy autónyomnyira és lépésben, érintésnyi közelben haladunk el az emberek között. Nehéz ezekről a benyomásokról objektíven írni, így meg sem kíséreljük.

Az út második része már igazi, kemény off-road kihívás volt. A szavannán kellett mély keréknyomokban haladni. Ez azért veszélyes, mert a nyom jól vezeti az autót, 70-80 km/h sebességgel lehet haladni, de a nyom kanyargása erősen megvezeti a kerekeket, ha a sofőr elszámítja magát, kidobja az autót a nyomból, ami jó eséllyel egy fának csapódhat. Lassabban menni meg nem lehet mert a mély homokban, magas bakhátak mellett nem jó hagyni az autót megsüllyedni. Így is odavertük párszor az alját, a haspáncélunk jópár sérüléstől megóvott. A táj ma drasztikusan megváltozott. Ez már a szavanna. A puha homokot elfedi a fél méteres fű és a táj teleszórva fákkal. A lakott területek közelében a tevéket és kecskéket egyre inkább felváltják a hazai szemmel csontsoványnak ható marhacsordák. Csak a szamarak állandók. Ezek ugyanolyan hülyék, mint innen északra, a sivatagban. Kisétálnak az autó elé, majd megállnak az út közepén, lesunyják a fejüket és lehetetlen kitalálni, milyen irányban fognak mozdulni a következő pillanatban. A faluk is változtak, a néhány sátorból álló szedett-vedett táborokat felváltják a vesszőből font kerítéssel körbevett, kerek alaprajzú, tapasztott falú, nádtetejű házakból álló falvak. Egyáltalán, az egész környék sokkal rendezettebb és tisztább benyomást kelt (ez utóbbi inkább csak messziről érződik).

helyszíni tudósítás

Reggel még sötétben hagytuk el a szállodát és kimentünk a tengerparton lévő főhadiszállásra. Forgalom nulla. Az eligazítás után már világosban indultunk el Tidjikja felé. Mikor beértünk a városba, nem hittünk a szemünknek. Akkora és olyan kaotikus forgalom volt, amilyet még nem láttunk. A két sávos úton négy sávban mennek, plusz a járdán, forgalommal szemben, látszólag minden rendszer nélkül. Másfél óráig tartott, míg kijutottunk a fővárosból. Tidjikjáig eseménytelen volt az utunk, néhány falun, kisebb városon keresztül rendőri irányítás mellett haladtunk keresztül. A szegénység leírhatatlan. Áthaladtunk az alegi körzeten is, ahol a decemberi támadás történt. A mauritán biztonsági erők jelenléte az egész úton érezhető volt.

Tidjikjában volt egy opcionális szálloda. Megnéztük a szobákat, amiket 80 euróért akart a tulaj kiadni. A szobák láttán az volt az érzésem, hogy szezonon kívül kecskéket tartanak benne. Nem éltünk a lehetőséggel, inkább a város szélén kialakított vadkempinget választottuk. A másnapi, keménynek ígérkező szakasz miatt korán aludni ment mindenki.

helyszíni tudósítás

Tidjikja - Kiffa. Az eddigi legkeményebb, de egyben legszebb útvonal volt a mai. A reggeli eligazításon még egyszer felhívták a figyelmet, hogy csak az vágjon neki a mai távnak, akinek az autója és vezetési tapasztalata ezt lehetővé teszi. Több napra elegendő vizet, élelmet és üzemanyagot vitt mindenki magával. A szervezők közül ezt az útvonalat csak egy ember járta be előzetesen, de az ő kocsija lerobbant, így nem tartott velünk. Két részből állt a táv, az első, könnyebbik szakasz végén, egy meseszerű oázisban átadták a Budapest-Bamako résztvevőinek adományaiból épült kutat. Ezt az első szakaszt konvojban tette meg a kb 30-40 autóból álló csapat. A teljes mezőnyből ennyien vállalkoztunk erre az útra.

Az oázisban néhány csapat szétosztotta a magával hozott adományokat, közvetlenül a falusiaknak, ami eléggé megzavarta a falu megszokott rendjét. Ilyenkor mindig a falu vezetőjének kéne átadni az adományt, aki szétosztja azt a többiek között. A gyerekek és néha a felnőttek is körbevették az adományosztó autót és egymást taszigálva próbáltak megkaparintani valamit az ajándékokból. Nem volt jó a hangulat, gyorsan összeálltunk négy másik csapattal és nekivágtunk az út nehezebbik szakaszának. A helyiek által kijárt nyomot és a versenyzők feladatainak koordinátáit követve haladtunk a sziklás talajon. Éles köveken kellett keresztülhajtani, mindenki féltette a gumijait. Az egyik koordinátát próbáltuk megközelíteni egy sziklás hegyoldalon leereszkedve. Ilyen helyen odahaza még gyalog sem mennék le, nemhogy autóval. Reménykedtem, hogy az irány nem tévedés és nem kell ezen az úton visszajönni. A sziklák után sivatagos, dűnés részre értünk. Találkoztunk a 05-ös QUART IT csapattal, akik éppen a második defektjük utómunkálatait végezték. Akkor még vidámnak tűntek. Leengedtük a gumikat. Közben felbukkant egy helyi pásztor, aki elmondta, hogy itt nem jutunk át Kiffába, a legjobb ha visszamegyünk a sziklára és a másik irányba próbálkozunk. Felfújtuk a gumikat. Az egyik QUART-os kolléga rosszul lett. Talán a két órás gumiszereléstől a tűző napon, talán mástól, nem tudni. Kapott egy kis gyomorfertőtlenítő tablettát és ők is elindultak velünk visszafelé a sziklák közé. Felező egyesben, lépésben haladtunk kőről kőre. Felértünk probléma nélkül. A másik irányba indulva további gyilkos szakasz következett. Sziklapadok, éles kövek, néhol olyan volt, mintha lépcsőn ereszkednénk le az autókkal. Végül elértük a sivatagot. A többi csapat, akik nem tették meg a sziklás kitérőt, már itt voltak. Leeresztettük a gumikat és konvojban, egy nyomban vágtunk neki a sivatagnak. Lassan haladtunk, általában felezővel a mély homokban. Időnként valaki elakadt, ilyenkor a mögötte lévők segítettek kiásni. Elég lassan haladtunk, már látni lehetett hogy nem fogjuk sötétedés előtt elérni a célt. A sivatag szélén ért minket a sötét, nem lehetett mást tenni, mint sűrű konvojba, pár méteres követési távolságban menni egymás után. A por és a homok dőlt be a kocsiba. Két órát tettünk meg így, hogy az előttünk lévő lámpáján kívül nem láttunk mást és nyeltük a kavargó homokot. Hullafáradtan értünk be a kiffai kempingbe. Ma sem kellett altató.